Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Székelyvajáról

2010.12.31

Székelyvaja (románul Vălenii): falu a mai Romániában Maros megyében.  

Térkép

 

 

Fekvése

A falu Marosvásárhelytől 13 km-re délkeletre a segesvári út mentén a Göcs-patak mellett fekszik, amely a falu alatt a Vaja nevet veszi fel. Ákosfalvához tartozik.

 

Története

1332-ben

Voya

néven említik először. 1562-ben határában fogták el János Zsigmond csapatai székelypálfalvi Nagy Györgyöt a fellázadt székelyek egyik vezérét, akit Segesváron lefejeztek. 1848-ban itt tartották Marosszék nemzetőrei gyűlésüket, innen indultak a radnóti tábor ellen. 1910-ben 1008 lakosából 995 magyar és 1 román volt.A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye Marosi alsó járásához tartozott. 1992-ben 708-an lakták, melyből 708 magyar, 74 cigány és 8 román.

 

Látnivalók

  • Református temploma román kori eredetű, szemöldökkövében egykor 1442-es évszám volt látható.
  • Görögkatolikus temploma ezzel szemben a domboldalban áll.
  • Térkép

    Sz
 

A mappában található képek előnézete Régi idők üzenete

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Marosvásárhely Bartók Béla utca 6 szám

(Barabás László, 2011.11.19 11:40)

Én Barabás László vagyok,édesapám vajai református lelkipásztor volt 1936 és 1952 között,ott kezdődött az életem,nagy-nagy szeretettel gondolok vissza mindenkire,akiket ismertem,elemi iskolámat is ott végeztem. Isten áldását kérem a falú minden lakójára!Legyetek továbbra is hűséges tagjai székely nemzetünknek.

Anglia London

(Aurel Pintea , 2011.11.16 08:16)

Keresem a regi katona baratomat aki Vajaban lakott. Az o neve Kereszturi Arpad. Kerem aki ezt olvassa ertesitse ot , hogy Pintea Aurel keresi. En Londonban elek a telefon szamom 00447810266084 . A Facebok on meg az iwiw meg talalhato vagyok. Nagyon szepen koszonom. Hajra Vaja. Hol vagy Arpiiiiiii

Táncikás mese

(Fekete Miki, 2011.01.02 09:53)

Tánci, tánci meseráró,
minden este táncba járó.
Kopog a föld, hát mi újság?
Aranykorban hogyan járták?
Tánci, tánci, lábad hogy lép,
tánci világ hogy jön feléd?
Nyisd ajtaját ki előttem,
kíváncsian várja szemem.
S ím, az ajtó nyikorogva,
kinyílik mint kiskoromba,
mikor mentem rokonokhoz,
bevittek a nagyapámhoz.
- Hát, te itt laksz? - kérdem tőle,
épp olyan vagy, mint előtte.
Nézem haját, milyen fehér,
nézem arcát, mikor beszél,
szelídsége oly sokat ér.
Tánci, tánci, – mondja s nevet,
hadd, fogjam meg a kezedet!
Hopp, már ugrom, s belé csapok
tenyerébe és ő boldog.
Tudod fiam, – mondja mindjárt,
aki itt még soha nem járt,
annak előbb tejet adnak.
Üljünk hát le!”- s tányért hoznak.
Abba teszik a puliszkát,
rá a tejet már csurgatják.
Ni csak, ni csak, ez nagyanyám,
egy könnycsepp ül szeme sarkán.
Hogy megnőtt a mi unokánk!
Büszkeséggel mondja, és lám
édesanyám felém köszön
szép szemével rám nézve jön.
Egyszerre csak mind itt vagyunk,
ki fiatal, ki vén, látjuk.
Nézzük egymást oly örömben,
Milyenben még nem volt részem.
Egyek vagyunk, egyek ugye,
így fest éltünknek egysége!
Becsukhatom a szememet,
jó helyt vagyok, hisz ez ünnep.
Oly szép ez a találkozás,
kezdődhet a mesemondás,
el is kezdi a nagyapám:
Egyszer rég volt egy kisleány.
Úgy hívták, hogy Anna és ő
volt a király lánya. Szép nő
lett belőle, nagyon szép
és az emberek szerették.
Csak, hogy (valaki, közbeszólt),
híre ment, mily kedves, szép volt,
s oda jött egy szegény székely,
Lánykérőbe víg eszével.
Volt annak egy vándorbotja,
cserébe azt ajánlotta.
Haragudtak szülei, hogy
mit is képzel, kinek kell bot?
Kitették a szűrét, mégsem
ment, míg a lányt oly szegényen
el nem vitte; lagzi nélkül.
A bot maradt csak emlékül.
Jaj, nincs már szép Anna! Sírtak.
Tűzre való vándorbotnak
helyet sehol nem leltek, mert
amint azt meglátták, szégyent
éreztek magukba, inkább
elé sem vették, hagyták ott
a sutban, ott, ahová a
legelején tették volna.
Vagy mégse? Ugyanis a nyűtt,
jelentéktelen tárgy eltűnt.
Na, hova lett? Ki vitte el?
Nem tudta azt, senki ésszel
felfogni, mert nem gondolták
volna soha, hogy használják
időközben valamire. Mégis eltűnt.
Hát amint így töprengtek együtt,
látják, hogy a szomszéd ott áll
háza tetején és onnan felszáll,
fel az égbe, s nála a bot,
éppen abba kapaszkodott.
Amikor is lekiabált:
Engem többé már meg nem látsz.
Sajnos, - mondták - ez elsuhant!
És elvitte a botunkat!
Na a király, s a királyné
parancsot ad: - Ki elvenné
s visszahozná, annak adja
Fele királyságát – még ma!
Hej, indultak, ugráltak fel,
hogy elkapják a kezükkel,
de hiába, hisz nem sikerült.
Mind leestek, le mind együtt
Jaj, mi legyen? Mit tegyenek!
Hát a székely barátja, bezzeg
Mindjárt tudta, hogyan tovább,
kért ott rögtön egy citerát
Elkezdte, hogy „darumadár
fent az égen…”úgy citerált, de úgy,
hogy a szomszéd rögvest
a földre, eléjük hullt.
Csuda, hogy épen megúszta,
de már senki nem bántotta,
elég neki, amit átélt,
zuhanása közben imént.
Már ki lehet találni, hogy
mi a vége? Meg lett a bot.
Azzal jött-ment a királyi
rezidencia. Ennyi!
Itt a vége, ne fuss véle,
kérd el botját, eredj véle
amarra, meg emerre is,
egy kupa bort hozz nekem is!

Ezt a mesét mondta nekem,
és én ezzel el is jöttem.
Így lett vége a mesének
engem meg hazakísértek.

j_miki@freemail.hu

(Fekete Miki, 2011.01.01 18:24)

Egyszer, régen fent a fán,
született egy angyal,
korona volt homlokán,
meg lett áldva szárnnyal.

Fújt a szél, s ringott az ág,
kicsi angyal úgy félt,
lelke égi honba vágy,
de nem lelhet ott részt.

Földre küldte nagy király,
ki az égben trónol,
Angyal neve Baltazár,
ki fán alszik és bárhol.
Ember miatt szenvedett,
hírnök féle szent lény,
feladata, egy csak egy,
segítsen a gyöngén.

Jöttek gyöngék, s ő szerény
szárnyát tartva pajzsnak,
kivédte, mi oly nehéz,
s meggyógyultak aznap.

Egyszer aztán elfáradt,
mert nem bírta mégse,
nagy magányát, borzasztó,
hogy nem veszik észre.

Nem szól hozzá senki sem,
ismeretlen éljen?
Hogyha segít emberen
hálát várna szépen ...

Ekkor Jézus, szólt, ne bánd,
hogy nem ismer senki,
engem ismert sok galád,
s, hagytak porba esni.

Baltazár elhallgatott,
fényes szárnya tört le,
magas fán, míg haldokolt,
nem nézett a földre.

Többé embert nem segít,
alszik vagy sem, ott fenn,
kék ég alatt álma nincs,
lelke égbe szökken.

Visszaszállt a lelke, mert
nem szerette ember,
Isten látta mennyben ezt,
s befogadta reggel.

daklar@lajt.hu

(kétkulacsos, 2010.12.31 23:13)

- Hé , Márton, hé, várj egy kicsit, meg szeretnénk köszönni a pálinkádat!
- Jaj, nem kell megköszönni, nem dehogy, mert az a tudományért, a művészet-pártolásért volt kiosztva. Jaj, dehogy kell azt köszönni, az csak egy csekély kedvcsinálás volt. Nehogy megvesztegetésnek vegyétek!
- Nem dehogy - mondták a huncutok, jó kis dínom-dánom volt az igaz és mi jókat kortyolgattunk kulacsodból. Hát most neked kell a mienkből, no gyere és húzd meg te is a mienket, de nehogy elutasíts, mert akkor oda a barátság.
Nem volt mit tenni, a kétkulacsos elfogadta és ivott belőle, hát amikor meghúzta érezte, hogy nem pálinka az, hanem inkább bor . Kezdte figyelgetni őket, hátha eszébe jut, hogy akkor most ezek kicsodák lehetnek.
Nem szólt, elakadt a szava, rosszat sejtve állt, amíg körbement a palack.
Amikor megint meg kellett volna húzza, már nem bor volt abban, hanem valami sós mosogatólé. Akkor az egyik átvette tőle, de olyan ügyesen, hogy ő észre sem vette, hogy kicserélte. Ivott a pálinkából és így szavalt:
- A hon, melyre leadtuk igenünket, ilyen jó embereket, egyesületbe való tagokat szeret, mint amilyenek mi vagyunk. Ezért gondoltuk, nyúljunk utánad és emeljünk fel magunk közé. Igyad velünk e nemes itókát. Közben a többiek bólogatva szedték elő a botokat.
- Mondd, hogy nem utasítod vissza. Látod ezekkel a botokkal vertük el a nép ellenségeit.
Kétkulacsos rázta a fejét és szépen lassacskán kiitta a kulacsból a mosogatólevet. Akkor elbúcsúztak tőle és elmentek a kocsmába,.
Ott hagyták az úton, had rókázzon, ha megártott neki, ők pedig elővették a bort és jókat röhögtek azon, hogy a kétkulacsos megkapta a magáét.

daklar@lajt.hu

(kétkulacsos, 2010.12.31 23:12)

öttek is és itták a pálinkáját a bocskorosok, a hajléktalanok. Dicsérgették, hogy milyen jó ember. Egyik este éppen lefeküdni készült, amikor kopogtattak nála. Hát egy másik tábor küldöttei álltak az ajtóban. Ezek is bejöttek, eléadták mi járatban volnának. Elmesélték, hogy ők a nemzeti oldal és most minden nemzeti gondolkodású emberre nagy szükség van. Elénekelték a himnuszt is, persze a kétkulacsos hallgatott, nem szólt, hogy már eladta a lelkét. Várta, hogy mit akarnak. Na, akkor mondták neki:
- Arra gondoltunk, hogy jó lennél nekünk afféle csaposnak. Tudod az ország tele van egyszerű szegény emberrel. Idegenszívű, kétes gondolkodású kortesek lepték el a környéket, osztják az idegen pálinkát. Megy náluk ez a gúnydalos furfang, zenészeket állítottak munkába ők is. A sok különc nagybőgőzik, meg egyéb kórómuzsikát játszik. Félő, hogy az alja nép rászokik az idegen italra, zenére. Muszáj lesz nekünk is elővenni a bort. Nos te lennél az, aki osztogatnád a kulacsodból.Tudjuk, hogy te tudsz jó magyar nótákat, tudsz verbunkozni, s van ám nekünk tárogatós zenekarunk. Miért ne éreznénk most azért is magyarnak magunkat?
- Jaj, nagyon örülök - dörzsölgette kezeit a kétkulacsos.Természetesen, hiszen rühelem én is a kotyvasztott pálinkaféléket, likőröket. Volt idő, amikor kulacsomban csak eredeti magyar házi szilva és barack készítmény volt és ami a lényeg, az a jó magyar bor. - itt dadogni kezdett, mert észbe kapott, hogy nem pálinkát, bort kellett volna mondania az elején is.
Na de a küldöttség nem figyelt rá.
- Sok erre felé a szájas pártvezér. Sok a népámító, ideje lenne egy kis hazai nóta, meg csárdás és mellé bor is, ha van .
- Igen - mondta a kétkulacsos és elmosolyodott.
- Hát sokan spekulálnak, sokan.de az ital az nem csap be senkit. Amihez hozzászokott a nép, az utána mindig kell neki.
- Hát azért ne szokjon hozzá te, - mondta egy másik nemzetis- nem az a cél, hogy ráneveljük őket a henye életre, hanem az, hogy itt az ideje, hogy kivegyék a részüket abból, amit nem lenne helyes teljesen elvenni tőlük.
- Na, jól van, - adták oda ezek is a nemzeti kulacsot tele borral - de ne félj pajtás, mert ha kifogy, akkor csak menj be a megadott címre és megtöltik néked. Azzal elmentek, a kétkulacsos pedig ugrált örömében. Ez éppen neki való, hiszen ezelőtt is mindig két kulaccsal járt, hát ment is másnap a két tele kulaccsal. Látott egy csoportosulást. Odament és hallgatózott. Valami bukott pártot emlegettek. Azt hitte, ezek a nemzetiek lehetnek és elővette a bort.
- Mi van kicserélted a jó pálinkát? - estek neki és jól elverték. Fölkelt és leporolta magát.
- Várjatok te, itt a pálinka. - szólt utánuk.
- Hát miért nem szóltál? - nevették ki és megnyugodtak.
Akkor ment tovább. Szembe jöttek a nemzetiek. Előkapta a boros kulacsot, de akkorra már üres volt. Ezektől is kapott egy lehordást.
- Mi van? Üres kulaccsal jössz ide? Nem szégyelled a képed?
Hamar elsunnyogott, hogy megtöltse. Így ment ez egész nap, hol a nemzetiektől kapott egy fejmosást, hol pedig a csőcselék rugdalta meg. Estére mire haza ért szegény, kék volt a teste, a szeme alatt még zöld, sárga színek is karikáztak.
Nem volt mit tennie, hát a közjóért meg kell ám szenvedni, így aztán ment másnap is két kulaccsal. Hol ennek, hol annak vette elé.
Történt aztán, hogy annyira megszerették az ingyen ivászatot, hogy megjegyezték maguknak a kétkulacsost.
Amikor vége lett a választásnak, a két csoport találkozott egymással és megbeszélték, hogy van itt a környéken egy kétkulacsos!
- Hát persze,. tudod ki az?
Rájöttek, hogy tényleg ő az. Tanakodni kezdtek, hogyan lehetne megleckéztetni?
- Kell szerezni két kulacsot, igyunk mi abból s amikor hozzákerül, az már egy másik kulacs legyen. - szólt az egyik.
Úgy is lett. Másnap látták, hogy jön az utcán szembe velük. Mindjárt meg is szólították.

daklar@lajt.hu

(két kulacsos, 2010.12.31 23:11)

Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol messzi hegyeken túl egy kétkulacsos ember. Hát az olyan volt, olyan két félre szabott felfogású, hogy azt mindenki kinevette. Ha valaki azt mondta neki, hogy pálinka, akkor már vette elő a pálinkás kulacsot, hogy: - itt van ni, igyunk. Mikor ment tovább és jött egy másik ember akinek bor kellett, akkor máris vette elé a bort, - "igyunk", mert van az is. Történt abban az időben, hogy választásra került a sor. Na mentek is a kétkulacsoshoz az idegen szellemű korteskedők és mondták neki, hogy támogassa őket. Tudták, hogy milyen jó pálinkája van és éppen egy ilyen értelmes emberre lenne ám szükségük, ugyanis az utóbbi időben megnőtt az ingyen ivók száma. Jó lenne őket is az idegen szelleműek táborába beszervezni.
- Mennék és szívesen édesöcsém,- kapott az ajánlaton a kétkulacsos - de nem tudom mi a feladatom. Mit kell nekem csinálnom?
- Mit, mit? Jössz velünk. Kezedben legyen mindig a kulacs és osztogassad mindenkinek belőle az itókát. Ha kifogy, csak szólj a kocsmárosnak, hogy a mi számlánkra írja...a többit majd mi rendezzük.
- Jól van, ez éppen nekem való feladat. - lelkendezett a kétkulacsos. Hát persze, hogy meg tudom csinálni. Örömmel elvállalom.
Na megegyeztek és máris ment velük. Amíg azok korteskedtek, ő csak osztogatta a kulacsból az italt az ingyen ivóknak.
- Nesztek igyatok, húzzátok meg. - biztatgatta a népet.
J

mijos@freemail.hu

(mesemondó, 2010.12.31 22:51)

Egyszer nagyon régen – Nyakleves és Móres, két igen közutálatnak örvendő koma, elhatározta, hogy megüli a születésnapját, mind a kettőt egyszerre, na készülődtek, készülődtek. Vakarja fejét Nyakleves, mit is vihetne ő a Móresnek, na mit?
Vakarja fejét Móres is, de nem sokáig, úgy tűnt neki könnyebb dolga lesz, hisz az ő világjavító élete, nagyon sok mindenre kiterjedt eddig is, na de ezután még jobban kifog, hisz Nyakleves a barátja, tehát, nem is lenne rossz Nyaklevest móresre tanítani, na ezen még gondolkodom, mondta Móres és elment valami veszekedős szomszédokat móresre oktatgatni, Úgyis még van idő, mondta félhangosan, Merthogy szavamat ne felejtsem, szombatra volt esedékes mindkettő szülinapja. Jól van telik az idő, látja Nyakleves, hogy holnap szombat van, belé-belé-néz a tükörbe, szépnek és értelmesnek látja magát. Mindjárt eltölti a nagy büszkeség, és ajakbiggyesztve mondogatja:
Móres, Móres – kicsi vagy te, énhozzám nagyon kicsi, Hej, annyira kicsi, hogy azt sem tudom – mivel lepjelek meg téged, te Móres. Aztán elnevette magát, Te sem érdemelsz többet, visszakézzel egy nyaklevest és örülj, hogy nem szakad le a fejed majd, te móres!
Na, eljön szombat valahogy, de Nyakleves már várja Mórest, mert úgy volt megbeszélve. Hát összegyűlt azért még néhány családtag Az egyik Nyaklevesnek a bátya, az a Fenéken Billentés és a húga, ama Kontyot Leverő dáma, kinek fia elég liphesz gyerek volt még akkor, s úgy hívták, hogy Fülcibáló Benedek.
Korán nekifogott Nyakleves és főzött egy jó igazi nyaklevest, de igazi levest ám. Gunár és kakas nayakakat tett fel annyi vizben, főzte, amennyiben éppen kellen a vendégek száma szerint. Kristálytiszta levest szokott ám főzni, nem akármilyent. Szemesborsot, babérlevelet adott belé és sok hagymát, fokhagymát is. Zeller-zölddel, petrezselyemmel is meg karalábéval is sűrítette. Csöndes szuszogással főtt már a jó ebéd, amikor belépett Móres. Látta, hogy murkot is tett Nyakleves a fazékba, na ennek aztán úgy tudott örülni, hogy az ritkaság. Jól van hamar a palacsintát is elővette Nyakleves és lehetett máris asztalba ülni. Na, de Móres sem jött ám egyedül, jött vele még Feketeleves, Nyaklevesnek az egyik ellensége, de most mégis, mint távoli-rokon minőségben kísérte idáig Mórest. Aztán még odajött az a lőcslábú, lödörödöm Náspángoló. Na ezek tisztes távolságra le is ültek. De onnan kezdve nem mert senki enni, amíg Móres jól nem lakott, s hát amikor felállt az asztaltól visszakézzel meg is kapta az ajándékot, csak úgy csattant.
Hát ez, miért volt? - fakadt ki mérgesen
Hogy miért, hát mert mostanában, mindig a kicsinyeket tanítod móresre. Azokat a nagy kutyákat ott fent a Parlamentben, meg a Bankokban ügybe sem veszed Azokat nem kell többé móresre tanítani, te eltévedt bárány nyirbáló?
Mi? - lepődött meg Móres, de annyira, hogy azt sem tudta, hova tette Nyaklevesnek szánt adományát.
Mert azért ne menjünk messzire, te sem vagy ám valami igazságos, Te is ugyanígy viselkedsz, te. Azoknak a nagy tolvajoknak, a nagy országnyomorítóknak eddig még egyet sem osztogattál, de megtanítalak én, de várjunk csak, hova is tettem??
Vakarózott, keresgélt, de nem találta. Így-hát elmaradt Nyakleves ajándéka. Addig a többiek, akik eddig annyira nyirkuszkodtak a leveses tányérok felé, most kanalazni kezdtek kihasználva Móres zavarát. Móres kezében egy mereklével már készülődött elmenni, Röstellte, hogy nem hozott ajándékot. Fel is ugráltak a többiek miután megették a finom levest, hogy Mórest követve távozzanak.
Ne szaladjatok, marasztalta őket Nyakleves, hátravan még a konty-alá való, a papramorgó és a feketeleves!
Na, de azt már hiába mondta, kitárult az ajtó és a vendégek elrobogtak. Ha a vendégei Nyaklevesnek el nem robogtak volna az én mesém is tovább tartana.

jgmiki@freemail.hu

(Józsa Miki, 2010.12.31 20:46)

Amikor Székelyvajáról hallok, szívem megtelt szeretettel
igaqzán a szívemhez nőtt ez a falu. Jóságos és dolgos emberek lakják, mind jólelkű székelyek. Barátságosak és rendszeretők, az isten gondviselése vezérelje őket én csak azt kívánom.